Miért van az, hogy ahogy cseperedik az ember elveszíti az értékés tulajdonságai nagy részét? Szép lassan eltűnik a játékosság, a vidámság, a bohóság a nyugalom. Pedig néha kell a nyugalom is, kell hogy le tudjak ülni egy padra és csak figyelni, szép csöndben. Olyankor csak ők vannak az állatok, az emberek, a növények, a szellő a napsütés, az eső és én. Szinte láthatatlannak érzem magam és különös megnyugvást érzek. Észreveszem az apró dolgokat és boldogsággal töltenek el..Szeretek csak ülni a vasútállomáson egy padon a kutyámmal, és ha mellém téved egy átutazó, gyakran szóbaelegyedünk. Örülök ha eső utáni séta közben csigákat pakolhatok a járdáról a fűbe, hozzám szalad egy ismeretlen kutya az utcán, vagy a boltban  válthatok pár emberséges szót az ismeretlen pénztárossal..Kár, hogy ezek a dolgok manapság már csak múlt időben írhatók. Nem szeretnék ezekről lemondani és elvakult mai világnak megfelelő robotember lenni. Hiányzik ez az érzés és vissza akarom kapni. Talán nem is veszítettem el teljesen a belső világom, csak félre raktam egy hátsó polcra és beporosodott.  Sok sok apró varázslat amik a szellővel érkeznek és én észre akarom venni újra, hinni akarok benne és átélni újra meg újra.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.